Amikor egy egyéni érték kiteljesedik, leválik és újra egyetemes érték válik belőle.
( talán transzcendentalista felfogásban )
Egy rendszer hitelességi szintje azonos a tagok hitelességi szintjével, mindamellett meg is határozza önmagát, így a részeinek fejlettségi szintjét is. A hitelesség adja a tagoknak a kiszámíthatóság, átláthatóság élményét, – és ők, a tagok, ezáltal tudják fenntartani magát a rendszert.
Amennyiben hibádzik az önazonosság, a teljes hitelesség, bármely szervezet, szerveződés rendszeréből, rések keletkeznek az építményen.
A hitelesség a legerősebb kohéziós erő. Lehet bármilyen szent a cél, az összeomlás felé vezethet az út, – egy céget, vagy akár egy szűk családi rendszert átható egységes és, -tökéletesen tiszta eszmerendszer nélkül.
Mivel azonban az ember viszonylag ritkán tökéletes, mivel a legritkább a teljes önazonosság a piramis tetején lévőknél, – és ez teljesen természetes, az emberi létből fakadó axióma, -fontos a folyamatos fejlődés.
Nem kell elvont, erőltetett dolgokra gondolni, -a legtöbbször elég meghallani egy-egy hangot a rések által okozott recsegés-ropogás valamely áldozatától, és megtalálni a nyugtalankodó energia által vágyott választ.
Ezt a választ, ha utána felajánljuk a teljes rendszernek, az nagyon hálás lesz érte.
Érdemes ezt megtenni, felajánlani, – de nem ráeröltetni!
Elképzelhetjük úgy, mintha egy piramis tetejéről kiöntenénk a habarcsot, ami szép lassan végigfolyik annak az oldalán, betömi a keletkezett réseket, a fölösleg pedig nem marad ott éktelenkedni, csak szépen lefolyik, távozik a rendszerről, rendszerből. Így pusztán hagytuk, hogy befolyjon a neki szükséges résekbe.
Mik az ily módon működő rendszerek? Minden. A társadalmi globális rendszerek, legyen az politikai, egészségügy, oktatási; a cégek, kis és nagyvállalatok; a családok; és maguk a személyek is.
Kik az áldozatok? Egyes népcsoportok, egyes emberek, vagy épp az egyes emberek személyiségének darabkái.
A tudatossági szint emelkedése az egyedek tudatossági szintjétől függ. A fejlődés pedig mindennek a függvénye. Ha nincs fejlődés, az könnyen összeomláshoz vezet.
Ezért kell mindig újra és újragondolni, merni változtatni, és a tapasztalatok alapján a jól működő dolgokat megtartani. Így válhat az egyéni érték egyetemessé.
Csak akkor esszük meg a felkínált sütit vagy csodás tál salátát az asztalról, ha szükségünk van rá, de ha megesszük, épülhetünk belôle, de az is lehet, hogy tudjuk, most nekünk erre semmi szükségünk nincs, és ez is rendben van.
Így tudnak fejlődni az egyes értékek, az egyetemes felé és így fejlesztik tovább magát a rendszert, melynek részei. Így tud minden tudatosult problémára megérkezni a válasz, ami így képes ott jobbítani, gyógyítani, ott, ahol szükséges.
Aki működtetni akar egy rendszert, legyen az akár politikai, bármely szakági, céges rendszer, vagy épp a saját test vagy lélek, -mindig meg kell hallani a részek sirámait, és az általa áhított változást hagyni kibontakozni.
A változás maga az élet. Soha véget nem ér, hisz a mi kis rendszerünk egy sokkal nagyobbnak a része, olyannak, ami szintén keresi a nyugalmi pontjait, ajálja fel a megoldási módjait. Humánumként, ha belegondolunk, hogy mennyi rendszernek is vagyunk a részei, jó, ha tudjuk, hogy csak azokat a változásokat kell befogadnunk, melyek minket építenek, de azokat semmiképp ne hagyjuk figyelmen kívül. Nem szerencsés arra hivatkozva, hogy „én ilyen vagyok” elhatárolni magunkat, és így a világot is a fejlődés lehetőségétől.
Mi az , ami gátolja ezt a működést? Az ego. Az, hogy azt hisszük, attól, hogy megváltoztatjuk gondolkodásunkat, szokásainkat, reakciónkat már nem leszünk önmagunk. Ha mindig bal kézzel fogtam a fagyit, és valaki ezt észre is vette, attól már az egyéniségem megerősödött, – pedig dehogy! Olyan mindegy melyik kézben fogod a fagyit.
Persze ennél komolyabb dolgokról gondolkohdunk általában, de az analógia ugyanaz. Ha eddig Te voltál a megmondóember a családban, és rájössz, hogy valamiben tévedtél, mindenkinek jót teszel vele, ha meg mered engedni magadnak a változást. Az én egyik ilyen példám, hogy valahol egyszer olvastam, hogy este nem jó gyümölcsöt enni. Na ezt pont jól rá is erőltettem az egész családra. Ez ment is mindaddig, míg egyszercsak megváltoztak az étkezési szokásaim, szükségleteim. Ha nem engedtem volna el a témát, hogy én tetszelegjek gasztro főokosként, – ma nem ehetnék meg nyugodt szívvel három narancsot éjszakánként, a gyermekem nem tudná rólam, hogy be tudom látni a tévedésem, és talán ő is vinné tovább a tévedhetetlenség illúzióját. Jó lenne ez valakinek?
Eltemettem a magamról alkotott tévedhetetlen téveszmémet, és helyette kaptam egy óriási szabadságot.
Lehet az, hogy ma azt gondolom, hogy jó narancsot enni, de holnap megint azt hogy nem?
Igen, szerintem, ha nem erőltetem rá senkire bármit gondolhatok, és a bármit bármikor is megváltoztathatom
Mindennel ez a helyzet, az ellenkezőjére is ez igaz. Lehet hogy épp introveltált szendike vagyok, de hirtelen táncolni támad kedvem egy buliban az asztal közepén. Ezesetben jobb, ha megengedem magamnak, hogy most kicsit én legyek akár a középpontban. Nem kell azonban félni attól, hogy akkor már majd mindig ott kell táncolni, és attól se, hogy többé nem lehet elvonulni, eddigi szokásaimhoz híven egy csöndes sarokba. Elvonulhatok, sőt, sokkal jobb érzéssel vonulhatok el, tudva, hogy ez most az én döntésem, hisz a múltkor már leromboltam a saját önkorlátozó hitrendszeremnek ezt a darabkáját, -azt a képet, melyet az táplált, hogy mások mit gondolnak rólam, tehát meg kell feleni neki, hogy én én maradhassak. Pedig akiktől ezeket a ‘hitrendszert építő visszajelzéseket kaptam, már valószínű nem is emlékeznek rá, hogy egyszer azt mondták, hogy milyen érdekes, hogy a fagyit bal kézzel eszem. Mindegy nekik, mindegy a világnak is, nekünk meg csak korlát.
Jó lenne elengedni a sok ilyenvagyokot, ígyudomműködtetniarendszetemet-et, és helyette hagyni lélegezni, mozdulni az építőelemeket, közben pedig a hitelességet, önazonosságot, mint fő kohéziós erőt megtartani és hagyni a nagyobb rendszer részeként fejlődni.