Elvált szülők gyermekeként hálás vagyok apukámnak, meg az akkori rendszernek, hogy hagyott nyugodtan felnőni. Nem akart megfelelni a papamaci szerepnek, bár ezzel lemaradt gyermekkorom gyönyöreiről, ráadásul ezzel azt is vállalta, hogy ezt az elhanyagolást néha a fejéhez vágjam.
Akkor lettem igazán hálás, mikor pedagógusként megtapasztaltam, milyen károkat okoz a gyerekeknél a bizonytalanság.
Nekik nem olyan egyértelmű, hogy most itt leszek, most ott; most ennek kell megfelelnem, holnap annak… lehet, hogy egyértelművé válik, mikor belejönnek a váltás szakaszosságába, de mindenképpen nagyon megterhelő! Rengeteg bizonytalanságot okoz, gyökértelenekké válnak. Nem két gyökerük lesz, hanem inkább egy sem.
Én is aludtam apunál, néha, anyuval, később meg azért, mert én szerettem volna. Kivárta. És ott volt, amikor kellett. Nem gondolom, hogy ez mindenhol, minden esetben megoldás, de szerintem sok szorongástól és akár ADHD-s tünetektől is megkímélhetnék a gyerekeket a válófélben lévő szülők, ha tudnának néha okosan a háttérből támogatni.
Jutott eszembe ez azért, mert épp egy napi lakhelyváltásos esetről hallottam, – és hát igen, a tünetekre ezzel épp meglett a magyarázat