A Kr. e. 2. évezredben az Indus völgyébe benyomuló árják, – az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó indoiráni nyelveket beszélő, – törzsi szervezetben élő, állattenyésztő, harcos népek.
Árja szó eredeti jelentése:
A szanszkrit szó, „árja” jelentése „igaz”, „nemes” vagy „úriember” (Árja-Putra, Árjakanja stb). Elvileg nem jelöltek sem etnikumot sem faji vagy nyelvi fogalmat.
Iránban és Indiában számtalan közös eredetű hiedelem és szokás élt. Ez a homogenitás a legvilágosabban vallási téren fedezhető fel, a mitológiában, a kultuszokban, a legrégebbi szövegekben.
Így indultak lefelé „nyomultak be”, míg el nem jutottak az Indus-völgyi bronzkori civilizációhoz
(élt: kb Kr. e. 3300-tól Kr. e. 1300-ig)
az ókori Egyiptommal és Mezopotámiával karöltve, egyike volt a közel-keleti és dél-ázsiai három korai civilizációnak.
Az itt élő oázis-kultúra népessége az andronovóiakkal való életmódbeli ellentéteikből sejthetően nem volt indoeurópai. Ebből 2 látható a kövi képen:
Vallásuk sok tekintetben a civilizáció hasonló fokán álló természeti népek vallásához hasonlított. Az árják isteneikről szóló szent énekeiket és áldozati mondásaikat szájhagyomány útján generációról generációra átörökítették, majd végül (valószínűleg csak időszámításunk kezdete után) írásban is lerögzítették.
Legősibb formája, amelynek emlékét a Rigvéda himnuszai (rics) őrizték meg, sokféle isten tiszteletéből állott, ezek az istenek túlnyomórészt természeti jelenségeket, pl. ég, föld, Nap és Hold, hajnal, tűz stb. személyesítettek meg. Közülük némelyik még igen szoros kapcsolatban állott azzal a természeti szubsztrátummal, amely alapjául szolgált, mások azonban az idők során fokozottabb mértékben antropomorfizálódtak.
Az antropomorfizmus élő vagy élettelen dolgok, jelenségek vagy elvont fogalmak emberi (vagy kizárólagosan emberinek hitt) tulajdonságaira utal. Ilyen eset az, ha állatokat, növényeket, természeti erőket, például a szelet, esőt, vagy a Napot emberi indítékokkal, vagy épp a gondolkodás és a beszéd képességével ruházzák fel.
Azokban a kultúrákban, ahol a művészeteknek és meséknek komolyabb hagyománya van, szorosan összefonódik velük az antropomorfizmus. Szinte minden kultúra rendelkezik olyan mondákkal, történetekkel, ahol antropomorf állatok és egyéb szereplők emberként viselkednek
Indra isten például, aki eredetileg (akárcsak az óskandináv Thor), bizonyára viharisten volt, később mint a harciasság példaképe, az istenek királya jelentős szerepet játszott. A természetisteneken kívül megtalálhatók a világi tevékenységek és intézmények védelmezői is és azok, akiket a bajban segítségül hívnak. Etikai tulajdonságok megtestesítői a rendszerint együtt szereplő Mitra (perzsiában Mithrász) Napisten és Varuna Ég és Holdisten. Mitra és Varuna az örök világrend „ritá”-jának, rendjének őreiként tevékenykednek a rend a természetben és erkölcsben. A rita a Véda egyes helyein a világ legfőbb elveként szerepel, amely felette áll valamennyi istennek, másutt viszont olyasvalamiként, amit Mitra és Varuna irányít.
A monoteizmus, még nem jelent meg ekkor, hanem csak az egyistenhit előzménye, az ún. „henoteizmus”, amely az istenek közül egyszer az egyiknek, máskor a másiknak adományozza a világ feletti mindenhatóságot, a legfőbb hatalmat. A Rigvédában csírájában már megtalálható az a két nézet, amely később majd közösen határozza meg az egész további fejlődést, noha ekkor még nem érvényesül teljes következetességgel: az egyik az a hit, amely szerint valamennyi istennek egy személytelen világtörvény parancsol; a másik az az elképzelés, hogy a világtörvényt egy Isten szabályozza, és a világtörvény (dharma) segítségével uralkodik istenek és emberek felett.
A kultusz a legrégebbi időben egyszerű volt, és az árja családfők végezték a szent tűz előtt, a lángokba dobva áldozati ajándékaikat. Az idők során azonban az áldozati szertartás mind bonyolultabb lett, úgyhogy ellátásához külön személyek váltak szükségessé, akik a szakrális ügyekben tájékozottak voltak, és ily módon külön papi rendet alkottak. A túlvilággal a védikus korszak emberei aránylag keveset foglalkoztak; feltételezték, hogy a halottak korábbi lakóhelyük közelében bolyonganak, és ezért hozzátartozóiknak táplálniuk kell őket, vagy azt, hogy az alvilágba jutnak, illetve mágikus szertartások segítségével az égbe emelkednek fel, hogy ott az istenek társaságában éljenek.
Az ősök tisztelete vagy holtak tisztelete a vallásos tiszteletnek legősibb és legáltalánosabb alakja, valamennyi későbbi kultusz egyik legerősebb gyökere. Az ősök tiszteletének az a hit az alapja, hogy halála után az egyén tovább él e világ valamilyen szellemi dimenziójában, továbbá hogy az elevenen élő elhunyt részt vesz az itt maradottak életében.
A holtak tisztelete a külsőleg kötelességszerű szolgálatokban nyilvánul meg. Ennek lényege, hogy a meghalt lelke mindaddig nem nyugodhat meg és az élőket sem hagyja békén, míg az őt jogosan megillető végtisztességben és az emlékét fenntartó kultuszban, teljes mértékben, nem részesült. Ha megfeledkeznek róluk, vagy nem törődnek velük, akkor könnyen nyugtalan vagy bosszúálló alakká válnak. Ezért olyan szertartások alakultak ki, amelyek megfelelő tiszteletet fejeznek ki a család ily módon továbbélő tagjai számára, és lehetővé teszik a velük való kapcsolattartást.
Kr. e. 1000 körül az árják tovább vonultak a Gangesz termékeny síkságára, és ott mint uralkodó réteg letelepedtek az őslakosok között. Annak érdekében, hogy előjogaikat megőrizzék, kialakították a kasztrendszert, amely éles korlátokat emelt a papok, harcosok és vaisják árja rendjei, és a „súdrák”, a leigázott régebbi lakosok utódai közé. Ettől kezdve vallásuk növekvő mértékben az utóbbiak, a leigázottak vallásának a hatása alá került. Elsősorban azonban az idézett elő jelentős változást, hogy a mind fontosabbá váló rituális szertartások révén a bráhmanák, a legfelsőbb kaszt tagjai olyan monopolhelyzetre tettek szert, amilyennel a világ egyetlen más papi kasztja sem rendelkezett soha.
Állították, hogy a szent formulák és eljárások hatalma oly nagy, hogy azoknak még az istenek is kötelesek engedelmeskedni, így saját elképzelésük és a nép felfogása szerint az „emberi világ istenei”-vé váltak, így jött létre a „bráhmanizmus”
A négy szent szöveghez, amivé a Védák időközben nemesedtek, tudós, mert ugye ‘mindenek felett álló’ bráhmanák terjedelmes kommentárokat készítettek, ezek részletesen ismertetik az egyes szertartásokat, amelyekhez a Védák énekeit és mondatait felhasználják, elmondják mitikus keletkezésüket, és feltárják mitikus értelmüket.
Ezekben a „bráhmanák”-nak nevezett áldozati szövegekben megkísérlik értelmezni és felsorolni az egyes léthatalmasságokat, isteneket és erőket, amelyek a világot és az életet kormányozzák, és megvilágítani azok egymáshoz való kapcsolatát. E sokféleség mellett mindinkább a minden létező végső egységét hangsúlyozó tendencia kerül előtérbe.
Megjelenik a Minden-Egy gondolata, miszerint mindennek ősoka és amely mint minden létező legbenső magva, benne rejlik mindenben: ez a brahma, az a „szent hatalom”, amely az áldozat hatékonyságát biztosítja. Áldozati szertartási szövegekhez fűzött vagy beléjük ágyazott upanisadokban („titkos tanok”-ban) találták meg azt a kifejezési formát, -jellemzően Kr. e. 800 – Kr. u. 500 között,- amely minden hindu gondolkodása számára máig irányadó maradt.
A védikus irodalomnak ebből a harmadik korszakából valók a Bráhmanák kiegészítőiként szolgáló írások, az áranjaka-k „erdei könyvek” , amelyek valószínűleg az életük végét az erdőben remeteként leélő papok művei, misztikus és szimbolikus elmélkedések az áldozatok és a szertartások titkos értelméről.
Az áranjakák befejező részei túlnyomórészt filozófiai tartalmú szövegek upanisad néven lettek ismeretesek.
Ma többnyire ezeket az áranjakát tartják számon:
Brihad (a Fehér Jadzsurvédához)
Aitaréja (a Rigvédához tartozik)
Kausítaki (a Rigvédához)
Taittiríja (a Fekete Jadzsurvédához tartozó)
Katha (a Fekete Jadzsurvédához)
Dzsaiminíja (vagy Talavakara; a Számavédához)
A Védákban még nincsen nyoma, de a karma ekkor már biztosan megfogalmazódott bölcs Jádzsnyavalkja által, aki először közölte a Brihad áranjaka-upanisadban (3, 2, 13),
az indiai vallási fejlődésnek az a két áramlata, amely addig egymástól függetlenül haladt, ekkor fokozatosan egyetlen hatalmas áradattá egyesült: a hinduizmussá. A papság törekvései ellenére új üdvtanok (az üdvözülés módjáról szóló tanítások) keletkeztek, amelyek azután önálló vallási formákká fejlődtek, és amelyek heves versengést folytattak a korai hinduizmust képviselő bráhmanizmussal.
A dzsainizmus alapítója Vardhamána (később Mahávíra „hős”)
élt kb. Kr. e. 599 – Kr. e. 527
a számos előjoggal és nagy hatalommal rendelkező papi rend tanításai ellen fellépett, olyan tant hirdetett, mely származástól függetlenül mindenki számára lehetővé teszi, hogy kiszabaduljon az újraszületések körforgásából.
Próféta, a 24 tírthankara közül az utolsó.
A tírthankara a szenvedés és a létezés tengerén átvezető, megváltó utat tanító 24 spirituális vezető
Gázlókészítő, gázlóépítő, mert felfedezte azt az átjárót, amelyen az emberek átkelhetnek a szanszára viharos tengerén. Minden dolgok tudója , aki mentes mind a 18 hibától: éhség, szomjúság, öregség, betegség, születés, halál, félelem, büszkeség, ragaszkodás, irtózás, elvakultság, aggodalom, önteltség, gyűlölet, nyugtalanság, izzadás, alvás és meglepettség.
Gazdagságát hátrahagyva szerény, aszketikus körülmények között élt. Végül még ruhájától is megvált, meztelenül sétált, emiatt sokan kicsúfolták és sértegették, de ő ezzel nem törődött. Életének 43. évében érte el a megvilágosodást és dzsinává, „győztes” -sé lett. Ezután dzsainaként is folytatta a vándorlását és a lélek mélyebb titkainak megismeréséről hirdette eszméit, mígnem több millió követője is lett.
A buddhizmus alapítója Gautama Sziddhártha Buddha, a bölcs, a megvilágosodott
kb i. e. 563 és i. e. 483 között élt
Tanaival a hinduizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak.
Megvilágosodott tanítóként ismerték, aki igyekezett megosztani másokkal saját tapasztalatait, azzal a céllal, hogy megszabaduljanak a szenvedéstől, elérjék a nirvána állapotát, és kiléphessenek az újraszületés és a szenvedés örökös körforgásából.
Gazdagságát, családját hátrahagyva 35 évesen remetének állt.
Rájött, hogy hogy a szenvedés, -azaz a lét alapvetően nem kielégítő volta, a kielégítetlen vágyak kínzó érzése, – tudatlanságból, azaz a szellemi vakságból fakad.
A szenvedéstől való megszabadulás ezzel együtt lehetséges, ha megszüntetjük annak okát; ennek módszere pedig a nemes nyolcrétű ösvény.
| Felosztás | a nyolcrétű ösvény tényezői |
|---|---|
| Erényesség | helyes beszéd |
| helyes cselekvés | |
| helyes életmód | |
| Meditáció | helyes erőfeszítés |
| helyes tudatosság | |
| helyes összpontosítás | |
| Bölcsesség, belátás | helyes nézet |
| helyes szándék |