Preface
Előszó
To the few who love me and whom I love—to those who feel rather than to those who think—to the dreamers and those who put faith in dreams as in the only realities—I offer this Book of Truths, not in its character of Truth-Teller, but for the Beauty that abounds in its Truth; constituting it true.
Ajánlom e művet, az Igazságok Könyvét azoknak a keveseknek, akik szeretnek engem és akiket én is szeretek. Azoknak, akik inkább éreznek, mint gondolkodnak, -az álmodóknak, és azoknak, akik hisznek az álmokban, mint az egyedüli valóságban, -nem azért hogy az Igazság Szónokaként tetszelegjek, hanem magáért az Igazságában bővelkedő Szépségért; – igazat alkotva.
To these I present the composition as an Art-Product alone:—let us say as a Romance; or, if I be not urging too lofty a claim, as a Poem.
Ezen okból kifolyólag ezt az egyedülálló Művészeti Terméket, mint egy Idillt, -vagy, ha nem hangzik túl magasztosan, -mint egy Költeményt festettem meg
What I here propound is true:—therefore it cannot die:—or if by any means it be now trodden down so that it die, it will “rise again to the Life Everlasting.”
Amit itt állítok, igaz, – tehát nem halhat meg, – így, ha eltipornák is – „újra feltámad az Örök Életre”.
Nevertheless it is as a Poem only that I wish this work to be judged after I am dead.
E. A. P.
Mindemellett azt kívánom, hogy e mű, akárcsak egy Költmény, -meg, csak halálom után ítéltessék.
E. A. P
EUREKA
AN ESSAY ON THE MATERIAL AND SPIRITUAL UNIVERSE
ESSZÉ AZ ANYAGI ÉS SZELLEMI UNIVERZUMRÓL.
It is with humility really unassumed—it is with a sentiment even of awe—that I pen the opening sentence of this work: for of all conceivable subjects I approach the reader with the most solemn—the most comprehensive—the most difficult—the most august.
Valódi alázattal,- mitöbb, ámulattal, – fogalmazom meg a kezdőmondatot, -melyben minden elképzelhető téma közül a legünnepélyesebbel, a legátfogóbbal, a legnehezebbel, a legszentebbel fordulok az olvasóhoz.
What terms shall I find sufficiently simple in their sublimity—sufficiently sublime in their simplicity—for the mere enunciation of my theme?
Milyen kifejezéseket találok elég egyszerűnek – egyszerűségében azonban kellően magasztosnak – témám puszta megfogalmazásához?
I design to speak of the Physical, Metaphysical and Mathematical—of the Material and Spiritual Universe:—of its Essence, its Origin, its Creation, its Present Condition and its Destiny. I shall be so rash, moreover, as to challenge the conclusions, and thus, in effect, to question the sagacity, of many of the greatest and most justly reverenced of men.
Úgy tervezem, hogy beszélek a fizikai, metafizikai, matematikai, -az anyagi és szellemi világegyetemről. Annak lényegéről, eredetéről, teremtéséről, jelen állapotáról és végzetéről. Ezen túlmenően annyira bohém leszek, hogy megkérdőjelezem a következtetéseket, és ezzel egyidejűleg megkérdőjelezem sok ismert és méltán tisztelt ember bölcsességét.
In the beginning, let me as distinctly as possible announce—not the theorem which I hope to demonstrate—for, whatever the mathematicians may assert, there is, in this world at least, no such thing as demonstration—but the ruling idea which, throughout this volume, I shall be continually endeavoring to suggest.
Kezdetben hadd jelentsem ki a lehető legkonkrétabban: -nem egy tényt szeretnék bemutatni és bizonyítani -, mert bármit is állítanak a matematikusok, legalábbis ezen a világon nem létezik bizonyítás,- hanem egy fontos gondolatot, melynek közvetítésére ebben a kötetben folyamatosan fogok törekedni.
My general proposition, then, is this:—In the Original Unity of the First Thing lies the Secondary Cause of All Things, with the Germ of their Inevitable Annihilation.
Általános felvetésem a következő: Az Első Dolog Eredeti Egységében rejlik Minden Dolog Másodlagos Oka, egyszersmind magában foglalva Elkerülhetetlen Megsemmisülésük Csíráját is.
In illustration of this idea, I propose to take such a survey of the Universe that the mind may be able really to receive and to perceive an individual impression.
Ennek az elképzelésnek a szemléltetésére javaslom az Univerzumnak egy olyan vetületét, melynek segítségével az elme valóban képes az egyéni benyomás fogadására és érzékelésére.
He who from the top of Ætna casts his eyes leisurely around, is affected chiefly by the extent and diversity of the scene. Only by a rapid whirling on his heel could he hope to comprehend the panorama in the sublimity of its oneness. But as, on the summit of Ætna, no man has thought of whirling on his heel, so no man has ever taken into his brain the full uniqueness of the prospect; and so, again, whatever considerations lie involved in this uniqueness, have as yet no practical existence for mankind.
Aki az Ætna tetejéről lazán körbetekint, azt elsősorban a látvány kiterjedése és változatossága érinti meg. Csak egy gyors örvényléssel a sarkán remélheti azt, hogy a panorámát a maga csodálatos egységében érzékeli. De mivel az Ætna csúcsán senkinek nem jutott eszébe a sarkán pörögni, úgy senkinek nincs rálátása a panoráma teljes és páratlan mivoltára. Ilymódon bármilyen új aspektus is rejlik ebben az egyediségben, – nem létezik az emberiség számára.
I do not know a treatise in which a survey of the Universe—using the word in its most comprehensive and only legitimate acceptation—is taken at all:—and it may be as well here to mention that by the term “Universe,” wherever employed without qualification in this essay, I mean to designate the utmost conceivable expanse of space, with all things, spiritual and material, that can be imagined to exist within the compass of that expanse. In speaking of what is ordinarily implied by the expression, “Universe,” I shall take a phrase of limitation—“the Universe of stars.” Why this distinction is considered necessary, will be seen in the sequel.
Nem ismerek olyan tanulmányt, ami egyértelmű és átfogó definíciót társítana az Univerzum szó mellé. Bárhol is kerüljön említésre ebben az esszében az „Univerzum” kifejezés: alatta, – mindenfajta minősítés nélkül, – a világ elképzelhető legnagyobb kiterjedését értem, beleértve mindent, – legyen az akár szellemi, avagy anyagi minőségű, – amely létezhet az adott térben. Az „Univerzum” kifejezés általában magában foglal valamiféle megkötést, mint például a ”csillagok univerzuma”. Hogy miért gondolják szükségesnek ezt a megkülönböztetést, az a folytatásból kiderül.
But even of treatises on the really limited, although always assumed as the unlimited, Universe of stars, I know none in which a survey, even of this limited Universe, is so taken as to warrant deductions from its individuality. The nearest approach to such a work is made in the “Cosmos” of Alexander Von Humboldt. He presents the subject, however, not in its individuality but in its generality. His theme, in its last result, is the law of each portion of the merely physical Universe, as this law is related to the laws of every other portion of this merely physical Universe. His design is simply synœretical. In a word, he discusses the universality of material relation, and discloses to the eye of Philosophy whatever inferences have hitherto lain hidden behind this universality. But however admirable be the succinctness with which he has treated each particular point of his topic, the mere multiplicity of these points occasions, necessarily, an amount of detail, and thus an involution of idea, which precludes all individuality of impression.
A korlátozott, bár még így is határtalan csillag-univerzumról szóló tanulmányok közül sem ismerek egyet sem, amelyben, – még ennek a korlátozott Univerzumnak is, – olyan áttekintése lenne, amely igazolná az annak egyediségéről szóló megállapításokat. A legtalálóbb megközelítés Alexander Von Humboldt-tól származik, nézeteit a Kozmosz című munkájában fejti ki. Okfejtése azonban az egyediséget mellőzve, általánosságban mutatja be a témát. A témát, amely végeredményében a fizikai világ minden egyes részletének, és a részletek egymáshoz való viszonyának a törvénye. A fizikai Univerzum apró részeinek mindegyikét egyszerűen összefogja, ám azokat nem láttatja egységben. Művében egyszerűen szintetizál. Tárgyalja az anyagi kapcsolódásokat, a filozófia szeme elé tárja mindazokat a következtetéseket, melyek addig a megszokott mögött rejtőztek. De bármennyire is csodálatraméltó a mélység, amellyel témájának minden egyes pontját kezeli, e pontok merő sokasága, szükségszerűen így csupán a rengeteg részlet összege marad, – így viszont a téma bonyolultsága az ami kizárja az önmagában teljes, és minden mástól különböző, egyedi benyomás megszerzésének lehetőségét.
8
It seems to me that, in aiming at this latter effect, and, through it, at the consequences—the conclusions—the suggestions—the speculations—or, if nothing better offer itself the mere guesses which may result from it—we require something like a mental gyration on the heel. We need so rapid a revolution of all things about the central point of sight that, while the minutiæ vanish altogether, even the[10] more conspicuous objects become blended into one. Among the vanishing minutiæ, in a survey of this kind, would be all exclusively terrestrial matters. The Earth would be considered in its planetary relations alone. A man, in this view, becomes mankind; mankind a member of the cosmical family of Intelligences.
Olybá tűnik számomra, hogy a fentiekből származó következmények, következtetések, javaslatok, spekulációk, – nem többek puszta sejtéseknél. Nekünk mindenképpen olyasmire van szükségünk, mint egy mentális körözés a sarkon. A középpont körüli látképeknek olyan gyors váltására van szükségünk, melynek következtében míg az apró dolgok mind eltűnnek, a szembetűnő dolgok teljesen eggyé olvadnak. Az eltűnő apróságok között egy ilyen mintában kizárólag földi ügyek lennének. A Földet csak, mint a bolygóközi rendszer részét vesszük figyelembe. Ebben a viszonylatban az ember, mint emberiség; az emberiség pedig mint az Intelligenciák kozmikus családjának tagja tűnik elő.
10.
teljesen eggyé olvadnak. Az eltűnő apróságok között egy ilyen mintában kizárólag földi ügyek lennének. A Földet csak, mint a bolygóközi rendszer részét vesszük figyelembe. Ebben a viszonylatban az ember, mint emberiség; az emberiség pedig mint az Intelligenciák kozmikus családjának tagja tűnik elő.
És most, mielőtt rátérnék a tulajdonképpeni témára, hadd hívjam fel az olvasó figyelmét egy-két lényeges dologra egy meglehetősen figyelemre méltó levélből, amelyet úgy tűnik, hogy egy palackba dugaszolva találtak a “Sötét Tengeren“, – egy óceánon, amelyet ugyan jól leírt a Núbiai geográfus, Ptolemaiosz Hephestion; de a mai időkben kevesen látogatják, hacsak nem a transzcendentalisták és néhány olyan ember, aki a dolgok mélyére kíván hatolni, és épp itt vet horgonyt. Bevallom, ennek a levélnek a dátuma még jobban meglep, mint a tartalma; mert úgy tűnik, hogy a kétezer–nyolcszáznegyvennyolcadik évben íródott. Ami pedig azokat a részeket illeti, amelyeket ide leírok, úgy gondolom, majd magukért beszélnek.
„Tudod, kedves barátom”, – mondja az író, kétségtelenül egy kortárshoz fordulva, –” tudod-e, hogy alig több mint nyolc-kilencszáz éve volt, hogy a metafizikusok először egyeztek bele abba, hogy az embereket felmentsék az alól a példátlan elgondolás alól, miszerint az igazsághoz csupán kétféle úton lehet eljutni? Képzelje el, ha tudja! Úgy tűnik, hogy réges-régen, az Idők éjjelén élt egy török filozófus, akit Kosnak (Aries) hívtak, és Káprázat (Tootle) volt a vezetékneve. “ [ Itt a levélíró valószínűleg Arisztotelészre gondol, – sajnos azonban két-háromezer év alatt a legjobb nevek is menthetetlenül elvesztik eredeti fényüket.] „Ennek a nagyszerű embernek a hírneve főként abból eredt, hogy szemléltette miszerint a tüsszentés természetes jelenség,
11.
melynek révén a túlzottan elmélyült gondolkodók az orrukon keresztül kiadhatják magukból az épp testet öltő gondolataikat; és nemkevésbé számított híresnek a ténytől, miszerint ő volt a deduktívitás és az á priori filozófia megalapítója és fő terjesztője. Mindig abból indult ki, amit axiómáknak, azaz magától értetődő igazságnak tartott. Mára belátható a tény, hogy egyetlen igazság sem magától értetődő, de ez az akkori spekulációkat cseppet sem gátolta, – épp elegendő volt számára ilymódon levonni a következtetést, miszerint a származtatott gondolatok igazságtartalma teljesen nyilvánvaló. Az axiómáktól logikusan haladt a megállapítások felé. A fent már említett transzcendentalizmus filozófiai alaptéziseit legkiemelkedőbb tanítványai Tuclid, egy geometrikus” [értsd: Eukleidész] ” ,-pusztán egy C-t K-ra cserélve, most ezen a fura néven ismerjük; és egy Kant nevezetű holland jegyezték le.
„Nos, virágzottak is Aries Tottle nézetei egészen addig, amíg színre nem lépett egy Malac, akit „Az Ettricki pásztornak” is neveztek, -és meghirdetett egy homlokegyenest más rendszert, amelyet á posteriorinak, induktívnak aposztrofált.
Terve teljes mértékben szenzációhajhászásnak tűnt. A tényeket , – úgy emlegette, némi nagyképűséggel, hogy Magából a természetből kiindulva, – megfigyelte, elemezte, osztályozta, majd általános törvényekké rendezte.
Kos a jelenséget az ideák tükrében (noumena), Malac pedig az érzékszerveken keresztül (phenomena) vizsgálta. Oly nagy csodálat övezte az új rendszert, hogy Kos általános rossz hírnévre tett szert. Csak akkor talált újra önmagára, mikor engedélyt kapott arra, hogy a filozófia birodalmát megossza modernebb riválisával.
A két tudós úgy vetett véget a témával kapcsolatos minden vitának, hogy a tudás megszerzéséhez az Arisztotelészi és a Baconi utakat, mint kizárólagosan üdvözítő lehetőségeket jelölték meg, -ellehetetlenítve ezzel minden múlt-, jelen- és jövőbéli riválisukat.
A „Baconi”, tudnod kell, kedves barátom – teszi hozzá ezen a ponton a levélíró , -a „Disznóival” egyenértékűnek talált jelző volt, ugyanakkor talán méltóságteljesebb, szebb hangzású.
-9-
“Biztosíthatom Önöket, hogy” – folytatja a levél – „ezeket a dolgokat minden elfogultság nélkül mutatom be.
Könnyen megérthetik, hogy mennyire gátat vethetett ez a fajta korlátozás a tudomány fejlődésének, amely így abban az időben a legfontosabb előrelépéseit, – Történelmi példák tanulsága szerint, – így, látszólag ösztönös ugrásokkal érte el.
Ezek az ősi elképzelések a kúszásra korlátozták a kutatást, – és nem kell mondanom, hogy a kúszás a mozgás fajtái közül a maga nemében igen nagyszerű dolog, – de csak azért, mert a teknősbéka biztos lábakon áll, szükséges lenne a sasok szárnyának megnyirbálása?
Sok évszázadon át olyan nagy volt a rajongás, különösen a Bacon iránt, hogy ez gyakorlatilag minden úgynevezett gondolkodásnak gátat vetett. Senki nem merte kimondani a lelkéből szóló igazságot. Nem az számított, hogy az igazság egyáltalán bizonyítható-e, -mert a korszak dogmatizáló filozófusai csak az utat kutatták, amely az igazsághoz eljuttathat.
A cél náluk nem számított, csak “az eszköz!” – kiáltották – “nézzük meg az eszközt!” – és ha az eszköz vizsgálatakor kiderült, hogy az nem tartozik sem a Baconi, sem az Arisztotelészi kategóriába, a tudósok itt be is befejezték. A gondolkodót bolondnak nevezték, és “teoretikusnak” bélyegezték; és ezentúl nem is törődtek sem vele, sem az igazságaival.
-10-
“Nos, kedves barátom – folytatja a levélíró -, azt nem lehet állítani, hogy a kizárólagosan elfogadott kúszó módszerrel az évek hosszú sora alatt az emberiség jelentős mennyiségű igazsághoz jutott volna,- mert a képzelet elfojtása olyan kártékony volt, hogy hatását még a csigalassúságú folyamatok teljes bizonyossága sem tudta ellensúlyozni.
És persze a ‘bizonyosság is nagyon messze állt az teljes bizonyosságtól.
Eleink tévedése egészen hasonló ahhoz az okoskodóéhoz, aki abban hisz, hogy valamit annál jobban láthatunk, minél közelebb tesszük a szemünkhöz.
A megfoghatatlan, izgalmas skót részletgazdagság magukat a baconistákat is elvakította, büszkén hangoztatott tényeik azonban korántsem voltak mindig valódi tények, – ez a pont nem túl fontos, hacsak azt nem akarnánk feltételezni, hogy azok voltak.
-11-
A baconizmus legnagyobb bűne, – tévedéseinek legsajnálatosabb forrása, – azonban mégis leginkább abban rejlett, hogy pusztán intellektusuk végett félistenek között amolyan apróhalak, miniatűr tudósok kezébe adta a hatalmat és a megbecsülést.
Azok kezébe, akik az aprócska tényeket felkutatták bár, -többnyire a természettudományok terén, -majd azzal az út szélén házaltak; akiknek a tények mindegyike ugyanolyan értékű volt, hiszen az érték, -úgy vélték, -magában a tényszerűségében rejlik; -a mélyebb összefüggéseket, az egészhez, az egyetemes Törvényhez való viszonyt azonban már nem vizsgálták. “Azokból az emberekből”, -folytatódott a levél,- “akiket mosókonyháikból a tudomány előkelő szalonjaiba emeltek, -akik kamráik sötétjéből hirtelen és méltatlanul a fényes szószékre léphettek, – belőlük váltak mindenidők legintoleránsabb, legpöffeszkedőbb zsarnokai.
Hitvallásuk, szövegük és prédikációjuk egyformán a „tény” szó volt – de többnyire még ennek az egyetlen szónak sem ismerték a jelentését.
Azokkal szemben, akik meg merték kockáztatni, hogy megzavarják az ő szent tényeiket azzal, hogy azokat használat közben merik másik nézőpontba helyezni,- Bacon tanítványai semmiféle könyörületet nem tanúsítottak.
Minden ilyen jellegű kísérletet egyszerre aposztrofáltak az „elméleti”, az „elmélet” és a „teoretikus” szavakkal. Röviden szólva minden gondolatot, -amúgy nagyon helyesen,- személyes sértésként értelmeztek.
A természettudományokat a metafizika, a matematika és a logika kizárásával művelve sok ilyen Bacon-korI, ‘egy’ideának élő, egyoldalú és sánta filozófus menthetetlenebb volt, – a tudás összes felfogható tárgyát tekintve, és csúnyán tudatlanabb, – mint az a kimondottan értékes hátasló, aki elismeri saját műveletlenségét, és már magával ezzel a cselekedettel is bizonyítja, hogy valamit azért mégiscsak tud.
-12-
“Azoknak sem volt több joguk bizonyosságról beszélni, akik vakon követték az Arisztotelész á prióri útját. Ez az út is épp csak annyira volt egyenes, mint egy kosszarv. Az igazság az, hogy Arisztotelész követői a levegőnél sokkal kevésbé megbízható alapra építették váraikat; mert axiómákhoz hasonló dolgok nem is léteztek, és nem is létezhetnek egyáltalán.
Valóban nagyon vaknak kellett lenniük, hogy ezt ne lássák, vagy legalább ne sejtsék; mert még a saját korukban is sok, régóta vallott “ideájukat” elhagyták: “ex nihilo nihil fit ” például, vagy épp: “egy dolog nem hathat ott, ahol nincs”, “nem létezhetnek emberek a föld ellentétes pontjain”, és “sötétség nem keletkezhet a fényből”..
Ezeket és számos hasonló tételt, amelyeket korábban habozás nélkül axiómaként, tagadhatatlan igazságként fogadtak el, még abban az időszakban is, amelyről beszélek, teljesen tarthatatlannak gondoltak!
– Milyen abszurd volt tehát ezekben az emberekben, hogy kitartottak. Úgy is, hogy olyan valamiről kellett bizonygatniuk/hinniük, hogy stabil nézet, tudás, biztos alap, -aminek a változékonysága már többszörösen nyilvánvalóvá vált, még az ő szemükben is!
És mert önmagukat is sokszor megcáfolják, axiomáik megalapozatlansága alapján könnyű elítélni ezeknek az a priori okoskodóknak még a legbrutálisabb butaságait is.
-13-
Most előttem fekszik ”– mint látjuk, továbbra is a levél folytatódik -„ ,egy körülbelül ezer évvel ezelőtt nyomtatott könyv
Szakértő állítja határozottan, hogy ez a legkiválóbb ősi munka a témájában, – a „Logika”.
A szerző, akit a maga korában nagyra becsültek, egy Miller vagy Mill (azaz magyarul Molnár vagy Malom ) volt, – igazán fontos megemlíteni vele kapcsolatban, hogy a malomban Jeremy Bentham nevet viselő családi igáslovat lovagolta meg, *- de vessünk egy pillantást magára a kötetre!
-14-
„Ah! – „A teherbe esés képessége vagy képtelensége’– mondja Mill úr nagyon helyesen – ‘semmi esetre sem ok a bizonyítandó tény elfogadására’ Azaz, hogy egy axióma igazságtartalma beigazolódik-e nem fogadható el igazságának kritériumaként.
A tűz meleg és fényes. Ezek az axiómák hiába igazak, -mégiscsak akkor mondhatjuk, hogy éget, ha valaki már megégette magát, azaz a tényünk megfogant “teherbe esett”, az esemény bekövetkezett. Semmi kétség, ez közhely.
Mert, ha nem ismerjük el az állítást hogy éget, csak ha bebizonyosodott, akkor már az Alapigazságokban is a kételkedhetünk, -talán nem is mindig meleg, – pedig azoknak ugye nagyon szilárdak alapoknak kellene lenniük.
Amennyiben viszont elismerjük, anélkül, hogy bebizonyosodna, akkor épp annak a bizonyosságában nem vagyunk biztosak.
-15-
Ha a fogantatásképességét az Igazság kritériumának lehetne tekinteni, akkor David Hume igazsága korántsem lenne igazság Joe számára; és a mennyben ez igaz lenne, kilencvenkilenc százaléknyi hamisság lenne a Földön.
-16-
Mill úr filozófiai tételét tehát elfogadom. de nem engedem, hogy belőle axióma legyen. Pusztán azért, hogy megmutassam, – nem létezhetnek axiómák. Teszem mindezt azzal a kitétellel, melyet még maga Mill úr sem tudott volna megkérdőjelezni. Kész vagyok állítani, hogy ha van axióma, akkor az a tétel, amelyről beszélek, a legteljesebb joggal tekinthető axiómaként.
Az alapállításom az, hogy nincs többé abszolút axióma,
– ha ezt elismerjük, minden további állítás, amely ütközik ezzel az elsődleges állítással (mivel ütközik, hamisnak kell tekinteni), rendben is vagyunk, hisz többé nem állítható, hogy van axióma
– ha mégsem ismerjük el axiomának, úgy magának a biztosnak mondott filozófiai rendszernek az alapműködése kérdőjelezzük meg, miszerint az axióma nem kérdőjelezhető meg, -akkor meg azért vakvágány az irányzat.
-17-
“És most, a saját megalkotójuk logikája szerint teszteljük a felállított axiómák bármelyikét. Legyünk Mill úrral igazságosak. Nem hétköznapi kérdésre fogjuk a kérdést feltenni. Nem egy hétköznapi axiómát választunk ki vizsgálatra, – nem olyat, amit ő – elég képtelenül, és tán épp ezért burkolt módon – másodrendűnek nevez. Mintha egy pozitív igazság tudna többé vagy kevésbé pozitív igazság lenni.
Mondom nem választunk ki, olyan megkérdőjelezhetetlen axiómát, amely annyira megkérdőjelezhető, mint az euklideszi geometria. Nem fogunk például olyan tételekről beszélni, mint hogy két egyenes nem zárhat be egy teret, vagy hogy az egész nagyobb, mint bármelyik része.
Minden előnyt megadunk a logikájának.
Gyorsan eljutunk egy olyan tételhez, amelyet ő a megkérdőjelezhetetlenség csúcsának tekint, – az axiomatikus megkérdőjelezhetetlenség kvintesszenciájának.
Íme: “Ellentmondások nem lehetnek egyszerre igazak – vagyis nem létezhetnek a természetben.”
Mill úr itt például arra gondol, – és én a lehető legmeggyőzőbb példát hozom fel, – hogy egy fának vagy fának kell lennie, vagy nem fának.
Hogy nem lehet egyszerre fa és nem fa. Mindez önmagában véve teljesen ésszerű, és axiómának figyelemre méltóan jól megfelel. Addig, míg össze nem vetjük egy néhány oldallal korábban hangsúlyozott axiómájával.
Más szavakkal,- mint amiket korábban használtam -, amíg nem teszteljük saját megalkotójának logikájával.
“Egy fa” – állítja Mill úr – “vagy fa, vagy nem fa”.
Rendben van de most hadd kérdezzem meg tőle: – Miért?
Erre z aprócska kérdésre csak egy válasz lehet: – Kihívom az élő embereket, hogy találjanak más lehetőséget.
Az ő egyetlen válasza viszont ez: “Mert lehetetlennek tartjuk elképzelni, hogy egy fa lehet bármi más, mint fa vagy nem fa”. Ez Mill úr egyetlen válasza. Ő nem akar úgy tenni, mintha más választ javasolna.
Mégis, saját definíciója szerint a válasza nyilvánvalóan egyáltalán nem válasz; Hisz ő követelte meg tőlünk, hogy axiómaként ismerjük el, hogy az elképzelés képessége vagy képtelensége semmiképpen se legyen tekinthető az axiomatikus igazság kritériumának.
Így lett az egész, -de tényleg az egész érvelés egy kormányrúd nélküli hajó a tengeren.
-18-
Ne állítsuk, hogy az általános szabály alól kivételt kell tenni azokban az esetekben, amikor az “elképzelés lehetetlensége” annyira nagy, mint amikor egy fát egyszerre fának és nem fának kell elképzelni.
Azt mondom, ne tegyünk kísérletet e szenvedélymentesség szorgalmazására; mert először is, a “lehetetlenségnek” nincsenek fokozatai, és így egyik lehetetlen elképzelés sem lehet sajátosan lehetetlenebb, mint egy másik lehetetlen elképzelés.
Másodszor, Mr. Mill maga is, kétségtelenül alapos megfontolás után, a lehető legvilágosabban és legkonkrétabban kizárta a kivétel minden lehetőségét, azáltal, hogy hangsúlyozta azt a tételét, hogy a fogalomalkotásra való képesség vagy képtelenség semmilyen esetben sem tekinthető az axiomatikus igazság kritériumának.
Harmadszor, még ha a kivételek egyáltalán megengedettek is lennének, még meg kéne mutatni, hogy itt hogyan engedhető meg bármilyen kivétel. Az, hogy egy fa lehet fa és nem fa is, olyan elképzelés, amelyet az angyalok vagy az ördögök is fenntarthatnak, miként kétségtelenül sok földi őrült vagy transzcendentalista is teszi.
-19-
“Én azonban nem annyira a logikájuk komolytalansága miatt vitatkozom ezekkel az ősökkel” , – amely logika, hogy világos legyen, minden alapot nélkülöző, értelmetlen és irreális volt -, hanem inkább azért, mert nagyképűen és szemfényvesztően tiltottak minden más utat, mely az Igazsághoz vezethet.
A két keskeny és görbe ösvény, – a kúszás és a mászás miatt, – mely lehetőségek közé, tudatlan perverzitásukban be merték zárni a Lelket.
A Lelket, amely semmit sem szeret annyira, mint a végtelen intuíció azon régióiban szárnyalni, amelyek egyáltalán nem ismerik az “ösvényt”.
“Apropó, kedves barátom, nem bizonyítja-e a szellemi rabszolgaságot, amelyet a disznók és kosok róttak ki ezekre a bigott emberekre, hogy hiába áradoznak a tudósaik örökké az Igazsághoz vezető utakról, egyikük sem tévedt, még véletlenül sem arra, amiről most oly világosan látjuk, hogy a legszélesebb, legegyenesebb és legkönnyebben járható út
– a nagy főútvonal –
a Következetesség fenséges országútja.
-20-
Hát nem csodálatos, ahogy nem vonták le Isten műveiből azt a létfontosságú következtetést, hogy a tökéletes következetesség nem lehet más, mint abszolút igazság? Milyen egyértelmű és milyen gyors a fejlődésünk e tétel kihirdetése óta!
Ennek révén a kutatás kikerült a földi-molyok kezéből, és inkább szolgálatként, mintsem feladatként az igaz – az egyetlen igaz gondolkodók -, a lelkes képzelet általánosan művelt emberei kezébe került.
Ez utóbbiak – a mi Keplerjeink – a mi Laplace-aink – “spekulálnak” – “elméleteket gyártanak” –
ezekkel a kifejezésekkel – és képzelheti, milyen megvető kiáltással fogadnák őket elődeink, ha lehetséges lenne, hogy most, amikor írok, a vállam fölött áttekintve látnák mindezt?
A Keplerek, ismétlem, spekulálnak – elméleteket gyártanak – és elméleteiket csupán kijavítják – egyszerűsítik – átvizsgálják – apránként megtisztítják a következetlenségek pelyvájától – míg végül egy pillekönnyű Összhang válik nyilvánvalóvá. Egy olyan összhang, amelyről,- mivel tökéletesen következetes,- a legmerevebb ellenzők is elismerik, hogy abszolút és megkérdőjelezhetetlen Igazság.
-21-
“Gyakran gondoltam arra, barátom, hogy ezeknek az ezer évvel ezelőtti dogmatikusoknak bizonyára fejtörést okozott, hogy eldöntsék, melyik az a két elismert út, amelyen a rejtjelező eljut a bonyolultabb rejtjelek megoldásához. Champollion melyiken vezette el az emberiséget ahhoz a megszámlálhatatlanul sok kulcsfontosságú igazsághoz, amelyek oly sok évszázadon át az egyiptomi fonetikus hieroglifák között rejtőzködtek.
Nemkülönben nem okozott volna-e némi gondot ezeknek a bigottaknak, hogy eldöntsék, melyik útjukon jutottak el a legjelentősebb és legmagasztosabb igazságukhoz – az igazsághoz – a gravitáció tényéhez?
Newton Kepler törvényeiből vezette le.
Kepler elismerte, hogy ezeket a törvényeket ő találta ki – ezeket a törvényeket, amelyeknek vizsgálata a legnagyobb angol csillagász előtt feltárta azt az elvet, minden (létező) fizikai elv alapját, amely mögé lépve azonnal belépünk a metafizika ködös birodalmába.
-22-
Igen!- ezeket az életbevágóan fontos törvényeket Kepler kitalálta, vagyis elképzelte.
Ha megkérték volna, hogy mutassa meg, milyen deduktív vagy induktív úton jutott el hozzájuk, a válasza ez lehetett volna: “Semmit sem tudok az utakról, de ismerem a világegyetem gépezetét. Itt van. A lelkemmel ragadtam meg – pusztán intuíció útján jutottam el hozzá.
Jaj, szegény tudatlan öregember! Nem tudta volna bármelyik metafizikus megmondani neki, hogy amit ő “intuíciónak” nevez, az nem más, mint olyan következtetésekből vagy indukciókból eredő meggyőződés, amelyek folyamatai annyira rejtve maradtak, hogy még az tudatát is elkerülték. Elkerülték az értelmét, vagy/és meghaladták a kifejezőképességét
Milyen nagy kár, hogy valamelyik “erkölcsfilozófus” nem világosította fel minderről!
Mennyire megvigasztalta volna őt a halálos ágyán, ha tudja, hogy ahelyett, hogy méltatlanul intuitíve módon járt volna el, valójában tisztességesen és törvényesen, – vagyis Malac-szerűen, vagy legalábbis Kos-szerűen, – haladt volna be a hatalmas csarnokokba. A csarnokba, ahol csillogóan és sértetlenül, halandó kéz által eddig érintetlenül hagyva, – halandó szem által mindezidáig még nem észlelve-, a Világegyetem elpusztíthatatlan és felbecsülhetetlen titkai fekszenek!
“Igen, Kepler alapvetően teoretikus volt; de ez a ma oly szentséges cím azokban a régi időkben a legnagyobb megvetést kiváltó megjelölés volt. Csak most kezdik az emberek értékelni ezt az isteni öregembert – rokonszenvezni örökké emlékezetes szavainak prófétai és költői rapszódiájával.
-23-
Ami engem illet, „ folytatja az ismeretlen levélíró, „ szent tűz izzik bennem, ha csak rájuk gondolok, és úgy érzem, hogy soha nem fogok belefáradni ennek ismétlésébe.
E levél befejezéseként hadd legyen meg az a valódi örömöm, hogy még egyszer leírjam: – ’Nem érdekel, hogy művemet most vagy az utókor olvassa-e. Megengedhetem magamnak, hogy egy évszázadot várjak az olvasókra, amikor maga Isten hatezer évet várt egy jó megfigyelőre. Én diadalmaskodom. Elloptam az egyiptomiak arany titkát. Dédelgetem szent dühömet.”
Itt érnek véget idézeteim ebből a nagyon is megmagyarázhatatlan és talán kissé szemtelen levélből. És talán ostobaság lenne bármilyen tekintetben is kommentálni az író, – bárki is legyen az, – a kor jól átgondolt és megalapozott nézeteivel oly gyökeresen hadilábon álló képzelgésit.
Térjünk tehát rá, -az immár mint megalapozott tanulmányra, – Az Univerzumra.
-24-