Szubjektív verzó
When I am down and, oh, my soul, so weary
When troubles come and my heart burdened be
Then I am still and wait here in the silence
Until You come and sit awhile with me
You raise me up so I can stand on mountains
You raise me up to walk on stormy seas
I am strong when I am on Your shoulders
You raise me up to more than I can be
Mikor összetört vagyok, és a lelkem olyan fáradt.
Mikor jönnek a bajok, és nehéz a szívem,
Akkor nyugodtan itt várok a csendben.
Míg eljössz és kicsit mellém ülsz
Felemelsz engem, hogy hegyeken állhassak.
Felemelsz, hogy viharos tengeren járjak.
A vállaidon erős lehetek.
Felemelsz engem, hogy több legyek
Mondd
Mondd, hogy felvirágozhat még ez a vasbetondzsungel
Mondd, hogy örökké tartunk, mondd, hogy sosem múlunk el
Mondd, ha elrontjuk majd újból nekifuthatunkÉs hogy hiába a ráncok, belül gyermekek maradunk
Mondd, hogy eltemettük a múltat, mond, hogy sosem jön vissza
Mondd, hogy a rég elejtett könnyeket az idő majd beissza
Mondd, hogy ledobjuk a súlyokat, amiket eddig cipeltünk
Hidd hát el, hogy ismeretlenhez itt a térkép mibennünk
Mondd, hogy annyi minden vár ránk, amit nem is sejtünk még
Mondd, hogy mi már összetartozunk, te a rózsa, én a tüskék
Mondd, hogy változnak a dolgok, de ami fontos az megmarad
És ígérd meg, hogy a semmiségeken többé nem emészted magadMert én ott leszek mikor kellek, de persze akkor is, hogyha nem
Minden vezeklő ölelésben, sok átvirrasztott éjjelen
Mikor arra eszmélsz délben, hogy az ég elsötétül
Mikor összeomlik a templom és amikor újból felépülMondd, ha elrontjuk majd újból nekifuthatunk
És hogy hiába a ráncok, belül gyermekek maradunk