Lezárult egy szakasz. Merj előre menni, merd elhinni, hogy, ami belőle fontos, az veled marad. Attól, hogy az érzelmi biztonságot pillantásoddal felfogod, az még nem válik sem kevéssé, sem inkább valóssá. Ha otthagysz egy munkahelyet, egy szakmát, egy szerelmet, ami egykor az érzelmi vagy egzisztenciális biztonságot jelenthette számodra, kecsegtető visszanézni, visszatérni, mégha csak néhány pillanatra is, de ha a múlt pillanatainak rekonstruálásában keresel bármit is, – vezet az valamerre? Épülhet abból új minőség? Nem t’om
Orpheusz és Eurüdiké
-görög mitosz-
Orpheusz Apollónnak, a zene és a nap istenének, valamint Kalliopénak, az epikus költészet múzsájának a fia volt. Apollón lírát ajándékozott fiának, és megtanította játszani rajta. Orpheusz felcseperedvén, apja tudását is felülmúlva, mesterien játszott a hangszeren. Zenéje minden felett uralkodott; és senki, – sem barát, sem ellenség, sem vad teremtmény nem tudott ellenállni a varázsának. A felhangzó dallamok hatására a fák, sziklák is elbűvölve, lágyan ringatóztak, minthacsak egy láthatatlan erő mozgatná őket.
Orpheusz mélyen beleszeretett egy kivételesen szép nőbe, Eurüdikébe. Összeházasodtak, és egy ideig boldog harmóniában éltek. Azonban Hymen, a házasság istene, aki megáldotta frigyüket, azt is előre látta, hogy boldogságuk rövid életű lesz.
A jóslat után nem sokkal Euridiké a nimfákkal sétált az erdőben, amikoris Ariszteoszt, egy pásztort, elragadta szépsége, és elvakította a kéj, . A nem kívánt közeledés elől menekülő Euridiké lába megbotlott egy rejtett gyökérbe, egy felriadt vipera félelmében megmarta. A méreg átjárta az ereit, és Euridiké elesett, élete mint az alkonyat halványuló fénye, elfogyott.
Orpheusz, megtört szíve bánatát zenéjébe öntötte. Még a pásztorok szemébe is könnyeket csalva hegyeken-völgyeken át visszhangzott a kísérteties siratóének, az ősi fák is meghajlottak, a madarak elhallgattak, Apollón, aki tanúja volt fia elviselhetetlen fájdalmának, nem nézhette tétlenül. Alászállt az Olümposzról, ragyogó jelenléte éles kontrasztot alkotott az Orpheuszt körülvevő komorsággal.
Orpheus, heartbroken, poured his grief into his music. His music echoed through the valleys, a haunting lament that brought tears to the eyes of shepherds, stilled the songs of birds, and even caused the ancient trees to sway in sorrow. Apollo, witnessing his son’s unbearable pain, could not stand idly by. He descended from Olympus, his radiant presence a stark contrast to the gloom that had enveloped Orpheus.
Fia fájdalma annyira megindította őt, hogy azt tanácsolta neki, utazzon az Alvilágba, és keresse meg feleségét. Hangja rekedt volt a bánattól, és kicsit vészjósló. Bármely más halandó elpusztult volna az úton, de Orpheuszt az istenek által védett árnyékos ösvényeken át vezette, aki így megtalálta az utat a holtak földjére.
Apollo, moved by his son’s pain, advised him to travel to the Underworld and seek his wife, his voice thick with sorrow and a hint of warning. Any other mortal would have perished, but Orpheus, protected by the gods, was guided through the shadowed paths, finding his way to the land of the dead.
Orpheusz, megtört szívvel, bánatát zenéjébe öntötte. Zenéje visszhangzott a völgyekben, kísérteties siratóénekként, amely könnyeket csalt a pásztorok szemébe, elhallgattatta a madarak énekét, sőt még az ősi fákat is bánatában megingásra késztette. Apollón, aki tanúja volt fia elviselhetetlen fájdalmának, nem nézhette tétlenül. Az Olümposzról szállt alá, ragyogó jelenléte éles ellentétben állt az Orpheuszt körülvevő komorsággal.
Orpheus poured his soul into his music, weaving a spell of sorrow and longing. He crafted a melody that echoed the depths of his despair, the strength of his love, and the fragility of hope. The music softened even Hades’ hardened heart, a single tear tracing a path down his cheek.
Az árnyékbirodalom elveszett lelkei és szellemei haldokló parázsként pislákoltak, Orpheusz lírája azonban mindenkit, még Cerberoszt, az alvilág kapuit örző háromfejű kutyát is elbűvölte, vad morgása nyöszörgéssé halkult Orpheusz lírájának bűvkörében. Végül ott állt Hádész, az Alvilág szigorú istene és felesége, Perszephoné előtt, akinek szépsége éles ellentétben állt a királyság homályával.
He navigated the shadowy realm, encountering lost souls and spirits, their forms flickering like dying embers. He even charmed Cerberus, the three-headed hound guarding the gates of the Underworld, his ferocious growls softening into whimpers under the spell of Orpheus’s lyre. Finally, he stood before Hades, the stern god of the Underworld, and his wife Persephone, her beauty a stark contrast to the gloom of her kingdom.
Orpheusz előttük bánat és vágyakozás varázslatát szőve lelkét öntötte zenéjébe Olyan dallamot alkotott, amely visszhangozta kétségbeesésének mélységét, szerelme erejét és a remény törékenységét. A zene még Hádész megkeményedett szívét is meglágyította, akinek egyetlen könnycsepp gördült le az arcán.
Orpheus poured his soul into his music, weaving a spell of sorrow and longing. He crafted a melody that echoed the depths of his despair, the strength of his love, and the fragility of hope. The music softened even Hades’ hardened heart, a single tear tracing a path down his cheek.
A szerelem mélységétől meghatva Hádész beleegyezett Eurüdiké szabadon bocsátásába, egy feltétellel: Eurüdiké követi Orpheuszt az Alvilágból, de Orpheusz nem nézhet vissza rá, amíg mindketten el nem érik a fenti világot. Ha Orpheusz türelmes, Eurüdiké visszakerül hozzá. Ha ígéretét megszegi, vissza az ismert módon azonban többé már nem juthat.
Moved by the depth of Orpheus’s love, Hades agreed to release Eurydice, but with one condition: Eurydice would follow Orpheus out of the Underworld, but he must not look back at her until they both reached the world above. If Orpheus could have patience, Eurydice would be restored to him. The way he used to enter will not work again, not after breaking his promise.
Orpheusz örömében hálát adott az isteneknek, és megkezdte a felemelkedést, szíve reménnyel szárnyalt. Erőlködve várta Eurüdiké lépteinek hangját, de semmi mást nem hallott, csak a saját lépteinek visszhangját.
A kétség, először csak egy szilánk, a csend által elültetett mag, kétségbeesett vágyjá virult. Valóban ott volt? Vajon az istenek becsapták?
Eurüdiké valóban mögötte volt, de árnyékként, még nem teljesen életre keltve, léptei olyan hangtalanok voltak, mint a hulló hó.
Overjoyed, Orpheus thanked the gods and began his ascent, his heart soaring with hope. He strained to hear Eurydice’s footsteps but heard nothing but the echo of his own.
Doubt, a sliver at first, a seed planted by silence, blossomed into a desperate need. Was she truly there? Had the gods tricked him?
Eurydice was indeed behind him, but as a shade, not yet fully restored to life, her footsteps silent as falling snow.
Ahogy közeledtek a kijárathoz, a felső világ fénye hívogatta őket, Orpheusz már nem bírta tovább. Szíve hevesen vert, elszántsága alábbhagyott, megfordult. Tekintete találkozott az övével, a nő szemében az övéhez hasonló szeretet tükröződött, de amint ezt tette, egy hűvös szél söpört végig a barlangon.
Ahogy Eurüdiké visszahúzódott a sötétségbe, Orpheusz felé nyúlt, néma kiáltása visszhangzott az ürességben, a fény elhalványult a szeméből. Lelke visszahúzódott a holtak birodalmába, örökre elveszett számára.
Just as they neared the exit, the light of the upper world beckoning, Orpheus could bear it no longer. His heart pounding, his resolve crumbling, he turned. His gaze met hers, her eyes filled with a love that mirrored his own, but as he did, a chilling wind swept through the cavern.
As she was drawn back into the darkness, Eurydice reached for Orpheus, her silent cry echoing in the void, the light fading from her eyes. Her spirit was pulled back into the realm of the dead, lost to him forever.
Orpheusz megtörten megpróbált visszatérni az Alvilágba, de az út, amely korábban megnyílt előtte, most bezárult. Egyetlen halandó sem léphet be kétszer az életében a holtak birodalmába, különösen nem az, aki megszegte az Alvilág Királyának tett szavát..
Orpheus, devastated, tried to re-enter the Underworld, but the path that had been opened for him before was now closed. No mortal can enter the realm of the dead twice in life, especially not one who had broken their word to the King of the Underworld himself.
A mítosz befejezésének változatai:
Az egyik változat szerint Orpheusz a világban bolyongott, gyászos dalokat játszott, és a halálra vágyott, hogy újra egyesülhessen szerelmével. Végül vadállatok, vagy egyes beszámolók szerint Dionüszosz követői, a menádok szaggatták szét őrjöngő állapotban.
Egy másik változat szerint Zeusz, attól tartva, hogy megosztja az alvilág titkait a halandókkal, mennydörgéssel sújtott le rá, amivel örökre elnémította földi hangját.
The myth then diverges:
One version says Orpheus wandered the world, playing mournful songs, longing for death to reunite him with his love. He was eventually torn apart by wild beasts or, in some accounts, by the Maenads, followers of Dionysus, in a frenzied state.
Another version claims Zeus, fearing he would share the secrets of the Underworld with mortals, struck him down with a thunderbolt, silencing his earthly voice forever.
Függetlenül attól, hogy milyen módon halt meg, a múzsák, akik dalban gyászolták elveszett testvérüket, nem bírták elviselni, hogy ajándéka kialudjon. Azóta egy szent ligetben suttogó fák és a mormogó patakok között örökre, – hangja, bár testetlenül, – tovább énekel, gyönyörű dallamaival azóta is elbűvöl mindenkit, a szeretet erejének és a veszteség tartós fájdalmának időtlen bizonyítékaként.
Regardless of the manner of his death, the Muses, grieving for their lost brother in song, could not bear to see his gift extinguished. They rescued his severed head, preserving it in a sacred grove. There, enshrined among the whispering trees and the murmuring streams, his voice, though disembodied, continued to sing, enchanting all with its beautiful melodies, a timeless testament to the power of love and the enduring sorrow of loss.