A gyász szóról elsősorban a halál jut eszünkbe, pedig az élet nagy folyamán számtalan gyászolós szakaszon evezünk át.
A gyász, veszteség. Szólhat tárgy, személy, egzisztencia, illúzió, hit elvesztéséről is. Gyermekkorban is illúziók sokaságát veszítjük el.
Illúzió alatt azt az idealizált valamit értem, ami olyan, mint egy szépen festett, változatlan formában mindig gyönyörködtető kép, amit bármikor ki lehet tenni a falra. Azzal a különbséggel, hogy ez a kép lelkünk falát díszíti.
Magatehetetlen kisgyermekként a legodaadóbb szülők mellett is átéljük, hogy, nem mindig kódolják pontosan az igényeinket, nem védenek meg bennünket, -nem gonoszságból, -csak épp nem látnak a fejünkbe. Ebben a korban emiatt a tökéletes bizalom illúzióját szinte biztos, hogy elveszítjük, és ezt a veszteséget már akkor kezdjük a magunk módján feldolgozni.
Azt hittem én bele fogok látni a gyerekem fejébe, -hát nem jött össze. Meg kellett tanulnia beszélni, hogy elkezdjem őt megérteni.
Kisgyermekkorunkban folytatódnak a gyászfázisok. „Leszel a barátom?” jellegű cuki próbálkozások garmadája vezet eredményre, életünk végén mégsincs ezer barátunk. Nagyon tud fájni, mikor elveszítjük a hitünket mások őszinteségében, önzetlenségében, egyenességében, amikor csalódunk.
– egyik lehetőség ilyenkor, hogy belemegyünk és mi is elkezdünk az ő játékszabályai szerint létezni,
– másik, hogy elengedjük, elgyászoljuk az embert, és a hozzá kötődő illúzióinkat.
Ha az utóbbihoz megkaptuk a kellő támogatást, akkor a gyászfolyamat végére valószínűleg sikerül definiálnunk a kapcsolódó negatív érzeteket. Ekkor fogalmaztuk meg akárcsak magunkban is, hogy xy hazudós, vagy nagyképű, -és mehetett tovább a tiszta játék, -akár velük is 🙂
Valahol itt kezdődhet az önismeret is. Ami fájdalmat okoz, attól el szeretnék határolódni, elkezdem látni, hogy máshogy működök, -hogy ő ilyen, én meg nem. Eközben távolodom attól az illúziótól, hogy mindenki jó. (később egy magasabb szinten majd visszatérhetek hozzá 🙂 )
Elkezdhettük viszont kiépíteni magunkban a későbbiekben is oly szükséges gyászfeldolgozási stratégiáinkat. Nagy szükségünk is lesz rá, hisz az iskolában fel kell például dolgoznunk, hogy mi sem értünk mindenhez, – még akkor is ha nem is akarunk. Hogy nem minden egyes mozdulat, dolgozat, önkifejezés alakul úgy, hogy az eredménye ideális, fájdalommentes. Ebben az esetben a már felébredt önismeretünkre támaszkodhatunk. És ismét a tudatosítás a legnagyobb segítség. Mert bár elveszíthettük az én határtalanságának illúzióját, rájöhetünk saját határainkra, – ha ezt a gyászt is sikeresen abszolváltuk, a felnőtt létbe már ezzel a tudással vághatunk bele..
Minden veszteség borzalmas, mind nagyon fáj. Minden egyes veszteséggel kicsit mi is meghalunk, de mivel élünk, -tovább ebben az újabb formában haladhatunk. Megszerzett újramagunkratalálási stratégiáinkat hasznosítva új látásmóddal, az értékek újraértelmezésével kell újra és újra megszületnünk, miközben újra és újra megkeressük azt, ami még jó.
Nem, nem lesz ugyanaz semmi. Ahogy új embereket ismerünk meg, úgy kell tennünk önmagunkkal is. Elfogadni a szomorúságot, de keresni és beengedni az újdonságot. Segítene egy háziállat, hogy elviselhetőbb legyen az élet? Be kell szerezni. Zavar, hogy nem hívnak a régi barátok? Meg kell fogni a telefont. Nem maradhat ugyanaz, hisz ami változatlan volt, -nincs.
Minél keveset gyakorlatoztunk gyerekként, annál nehezebb felnőttként megtanulni az illúziók hatékony elengedését. Könnyebben maradunk abban az állapotban hogy foggal-körömmel akarunk ragaszkodni a világról és magunkról szóló, – a lelkünk falán lógó idealizált, változtathatatlan képekhez. .. ha egyedül nem megy, segítségként pszichológust, természetgyógyászt ajánlanék ..
Angolul a gyász, bánat grief. A szó nagyon hasonlít az újjászületés griffmadarához.
A Fehérlófia-mesék hőse az alvilágból, ahol feladatát – a sárkányok legyőzését és a királylányok kiszabadítását – elvégezte, egy griff hátán utazik a felső világba. „Az út során saját combja húsával kénytelen etetni a griffet, hogy annak legyen ereje fölrepülni vele az alvilágból”, írja Jankovics Marcell.
A mélység bugyraiból, ha ki szeretnénk törni, adni kell a „festményeinkből” a madárkának, hogy fel tudjon minket is húzni
A latin grȳphus szót talán az akkád nyelvből ered: 𒅗𒊏𒁍 karabu („áldás”)
ami nagyon hasonlít az ábrahámi vallások kultúrkörének kerub szavához, megjelenési formájához. Ezékiel próféta látomásában négy szárnyú, négy arcú (ember, oroszlán, bika, sas) lényekként tűnnek fel. Istenhez legközelebb álló mennyei lények